Talán öngyilkos lett. A hír erre utal, bár azon a leplező, elbújó, hunyászkodó nyelven, ami a magyar köznyelv sajátja. Borbély nyelve nem ilyen volt. Tiszta, egyszerű, pontos és szenvtelen. Mert a magyar nyelv ilyen is lehet, ha van rá fülünk és van még szánk.

Pár hónapja olvastam a Nincsteleneket. Ritkán van az ember életében olyan mű, mely mindent – igen, mindent – más megvilágításba helyez. Pár évvel ezelőtt Littel Jóakaratúakja volt ilyen. Itt élek, jártam ezer otthonban, láttam a szegénységet, találkoztam, beszéltem szegény emberrel, de Borbélytól értettem meg, mi ez.

A nincstelenség az út vége, úgy, hogy az út el sem kezdődött. A reménytelenség, az értelmetlenség, az örömtelenség. Mert csak az van, ami van. Nincs múlt, mert nem vezet sehova, és nincs jövő, mert nincs értelme elképzelni. Mert nincs és nem lehet más. Fázás van. Éhség van. Félelem van. Más nincs. Öröm, nyugalom, pihenés. Ez nincs.

Mint tegnapelőtt Pusztavacson. Becsengettünk, behívtak. Magyarország közepe. Egyetlen szobában éltek, betegek, öregek, fáradtak és szomorúak. De reménykedtek és aláírtak. Szégyelem magam. Én elmegyek innen, ők itt maradnak.

A nincstelenség nem természetes. Ezért elfogadhatatlan. Mert mi, itt a világ leggazdagabb országainak egyikében élünk. Nekünk, együtt sok van. És mégis vannak közöttünk, akiknek semmijük sincs.

Magyarországon nyolcvan százalékban az határozza meg, hova juthat valaki, hogy hova születik. A család, a bölcsőde, az óvoda, az iskola bezárja és nem kinyitja a világot. Központi akarat, egységes tanmenet, egyentankönyv mind a bezártságot erősíti. Mert az akarat, a tanmenet és a tankönyv a jobbmódúak világából érkezik. Annyit is ér.

Magyarországon a bérek az Unió átlagának harminc százalékán vannak,  a termelékenység az Uniós átlag hatvan százaléka, az árak elérik az Uniós átlag nyolcvan százalékát. A harminc és hatvan között a kizsákmányolás, a nyolcvan és a harminc közötti a leszakadás.  És a leszakadás a nyomorba vezet.

A nincstelenség nem csak kivül van. Nem csak a hideg, kopott szobában, az elhasznált, piszkos ruhában, a sáros kertben, a piszkos kézben. A nincstelenség belül van. A beteg és gyenge testben, a fáradt szemekben, a hirtelen kézben, a hangos szóban, az üvöltő szájban és a sírástól csöpögő orrban. A nincstelenség ott van a kifejlődő rákban, a sípoló tüdőben, a vizes lábban és hajlott gerincben. És leginkább ott a foszlott álomban, az elveszett reményben, a szeretettelenségben. Ott van a gyerekben, életében és halálában.  

Mindez a mi felelősségünk. A Kádár rendszerért, Borbély Szilárd gyerekkoráért nem vagyunk felelősek. Az elmúlt huszonöt évért igen. Azt hittük, minden más fontosabb. Az út, a ház, a gyár, az igazgatás. Pedig ez a legfontosabb. A nincstelenség elfogadhatatlansága.

Borbély Szilárd halála is a mi lelkünkön szárad. Az enyémen is. Olvastam amit írt, talán meg is értettem. Mégis.

R.I.P.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.