Borbély Szilárd regénye felkavaró. Pontosan mutatja be azt az életet, amit senki nem akar élni, mégis élniük kell. S bár a regény a hetvenes évek elején játszódik, a máról (is) szól. A kínról, szenvedésről, reménytelenségről, elvágyódásról, a kiszolgáltatottságról és a tehetetlenségről, az évszázados szegénységről, éhezésről, kegyetlenségről, a túlélés ösztönös aljasságairól, a kitörés lehetetlenségéről. Vilmányban, a kis borsodi faluban, az emberekkel beszélve ezt éreztük, de nem láttunk az ajtók és ablakok mögé. Ezt látom Pilisen, a külterületi házakban, ezt Monoron vagy Albertirsán, ezt Dánszentmiklóson, Örkényben, Tatárszentgyörgyön. Most már belátok a függönyök és ablakok mögé, belátok a ráncos arcok, a vizes szemek, a szakadt ruhák mögé. 

(Stiller Ákos képe, forrás: http://hvg.hu/nagyitas/20131222_Karacsony_a_tanyavilaban_Nagyitasfoto)

Borbély Szilárd most bevitt és megmutatta mi van a deszkával vagy újságpapírral zárt ablakok, a függőnnyel befedett ajtók mögött. Ide magunktól soha nem juthatunk, mi ezt nem láthatjuk. Pedig van, nagyon is van. Ha eddig csak sejtettük, most már tudjuk és ezért nem tehetünk úgy, mintha nem lenne. 

Borbély Szilárdnak riszpekt, hogy megírta, mi, akik olvastuk, most már tudjuk és nem tehetünk úgy, mintha nem tudnánk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.